Mivé lettél

               Mivé lettél?

Ember, te lettél a természet,
Mely a szén-dioxidtól részeg.
Az a jegesmedve is te vagy,
Ki vízbe fúl, mert eltűnt a fagy.

Te lettél a hal és a sirály,
Szemét-tengerben ott a halál.
Te vagy most az a kicsi fecske,
Ki sárba hull, mert nincsen fészke.

A tölgyerdő is te vagy magad,
Hol a pokol tüze lángra kap.
Te vagy az az eltévedt gólya,
Ki elindult, s már nincs hazája.

Te lettél a kicsiny árva méh,
Ki virágport itt már nem remél.
Most te lettél a sebzett világ,
Mely életért s fényért kiált.

Azt hitted, a Föld ura te vagy,
Most nyelheted saját mocskodat.
Eljött az éned szabadsága,
És te lettél önmagad foglya.

Most elbújnál a harmatcseppben,
Elmerülnél az ég-tengerben,
Fölmásznál minden zöld fűszálra,
Lelked a fellegekbe szállna.

Egyetlen remény marad csupán,
Ha rád talál a Szent magány.
S önmagad lelkébe burkolva
Az Isten csendje hozzád szólna.

2020.03.27.                        SZB